Simple vásárlói tájékoztató







Ki itt belépsz....

itt vagy: Eropolis > Belváros > Blog > nusss


Ha elfelejtetted a jelszavad...
Ha még nem vagy tag...

Írd meg az életed, írd meg a mai napod! Volt ma szex? Jó volt? Mi volt a jó benne és mi hiányzott? Mi húzott fel a legjobban ma? S minek örültél? Mi volt a legérdekesebb ma Eropolisban? Hát a külvilágban mi történt? Inkább a főnököddel vagy inkább a szomszédoddal feküdnél le? Vagy egyikkel sem?
Ha te is szeretnél blogot, örömpolgárnak kell lenned!


nusss blogja


Ki itt belépsz....
ki itt belépsz, tudd:
m i n d e n k i : bejárat egy
ki-már-sohába



Summa summarum
#107 (2016-10-17 22:46:34)

Visszanézve… született  itt alább több mint száz bejegyzés, melynek jelentős része, bár nem annak indult, de terápiává vált számomra. Elbocsátássá formálódott, melyben el tudtam engedni azt az egyetlen embert, aki a pazar elméje mellé, pazar külsővel is bírt. Ezt nem is ragozom tovább, minden megszületett, minden megíródott. Nincs mit hozzá tenni. 

Mostanra már csak csendes szemlélődő vagyok ezen a felületen és néha, ha úgy érzem, megosztok veletek még egy-két gondolatot – személyes indíttatás nélkül. Nem, mint a „kibicnek semmi sem drága” töltettel. Különc kibic vagyok. Ahogy már többször is megfogalmaztam: nyílt szív, nyílt sisak.

Van nekem egy társaságom, akikkel néha összeülünk elmélkedni. A múltkor felmerült egy kérdés. Mik azok a kritériumok, melyeknek okvetlenül teljesülnie kellene, hogy esélyt adj egy kapcsolatnak? Hány pontja lenne annak a listának és vajon a lista összes pontja adja a megoldást vagy engedhető belőle?

Most vonatkoztassatok el attól, hogy egy erotikus oldalon vagyunk, bár én azt szoktam mondani, hogy itt azért ugyanazok az emberek vannak, akikkel bármikor találkozhatsz az utcán, csak nem tudod. Ettől függetlenül, ha úgy érzed, hogy érdemben nem tudsz hozzászólni vagy hozzátenni a témához….ismered a mondást: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna….

És ne felejtsd el, a szó a legélesebb fegyver és a leglágyabb simogatás is lehet, attól függően, hogy bánsz vele és magaddal. 

4 hozzászólás |

Sommás
#106 (2016-10-16 22:13:47)

Tételezzünk fel egy pazar elmét, aki jó minőségű blogot ír. Elolvasod, vonzalmat ébreszt benned és az esetek 99,9 százalékában mögé képzelsz egy pazar külsőt. Úgy gondolod, ez így dukál. Ha mégsem ez az igazság, mélységes csalódottságot érzel. Holott csak a saját képzeleted csalt meg.

5 hozzászólás |

FEL
#105 (2015-08-16 19:07:15)

Nem gondoltam, nem tudhattam, hogy véget érni nem akaróan zuhanok majd. Folyamatosan lefelé húzó örvény, robotpilóta üzemmód. 
A legvégén pedig, ott a semmi alján, teljesen felnőtté kellett válnom. 
Felfelé? Nagyon lassan botorkálok. Működöm, teszem a dolgom.
Most, két év óta először írtam újra. Bár ezek egyelőre csak egymás mellé vetett szavak. Próbálkozom. 

4 hozzászólás |

LE
#104 (2013-08-28 21:48:53)

„…. Nem érkezett meg a pillanat, de le kell jönnöd a toronyból!...”
Kiragadott mondat egy levélből. Olyan, mintha ismerne, holott csak egy-két levelet váltottunk és talán ismeri az itteni írásaimat. Rádöbbentett, hogy valóban felmenekültem. 

Annak idején, míg a monolitot felépítettem, tudtam, hogy távolodom. Ebben volt tudatosság. Kellett a hátrálás, az ép észben maradáshoz meg kellett tenni ezeket a lépéseket, hogy az objektivitás győzzön. Messziről szemlélni egy hátrahagyott dolgot, közben megforgatni, kiértékelni, és ha kell átértékelni. Láttam az összes perspektíváját. Nem lett utólag hamis, álságos, nem volt mit másképp látni. Visszatekintve is szép maradt. Csak nem folytatható.

Így hátráltam, közben észre sem véve, hogy felfelé is lépek. 
Nem elefántcsonttorony-, és nem „Be vagyok a Héttoronyba zárva” - szindróma ez. Egyszerűen csak felkerültem, magam sem tudom, hogyan. Sosem gondoltam, hogy a felfelé ilyen könnyű lenne. 
Úgy tűnik, paradox módon, a lefelé lesz a nehezebbik út. Nem tudom, milyenek a lépcsők. Kemény, kopogós gránitból valók, melyek minden lépésnél vissz/a/hangot kongatnak, vagy mohától iszamósan bokát kiforgatók. Azt az egyet nem hiszem, hogy egyszerűen csak pillekönnyű léptekkel letáncolhatók. Sem egyedül, sem segítséggel. 
Viszont nincs határideje, hacsak a saját időm nem. Nem elhanyagolható. 

Itt vagyok még a legfelső fokon. Lejönni nem valamiért-valakiért szeretnék, csak magamért. Gondolom, minden további ennek a hozadéka lesz. 
Mindenesetre a rádöbbentés sokat segített, főleg, hogy tudom, önzetlen volt. Megyek, ahogy tudok. Meddig fog tartani? Azt hiszem, lényegtelen. A végeredmény lesz a fontos.

7 hozzászólás |

Velő-csont nélkül
#103 (2013-08-04 22:49:10)

Ha valami nem öröm mindkét félnek, csak némi frusztráció levezetése, akkor /magyarán/ valami nagyon elbaszódott ebben az erotikus világban.

11 hozzászólás |

Fej/t/rend
#102 (2013-07-09 21:19:10)

Módi. Divat. Fejátmosás. Sulykolás.

Minap elnéztem a metrón egy csípőnadrágot viselő nőt. Nem ezt kellene viselnie. Egyszerűen nem neki való. Kiemeli a kis egyenlőtlenségeket, túlhangsúlyozza őket. De divat. Ezt hallja, látja, ezt próbálják rátuszkolni. Ugyanakkor egy sima deréknadrágban szinte tökéletesen nézne ki. Trend, melyhez a fejben még nincs meg a rend.

Bevallom, nem olvastam egyetlen árnyalatot sem. Sem szürkét, sem feketét. Pedig ezt is kapjuk mindenhonnan, metrón, villamos oldalán, könyves felületek első ajánlatai között. Nem éreztem késztetést rá, hogy elolvassam. Nem az én trendem, rendem. Elfogadom és megértem, hogy másé igen.

 Van itt a városban egy-két lakó, akinek az írásai világossá tették előttem a BDSM mibenlétét, ebből is a dom/sub kapcsolat lényegét. Aki így meg tudja írni, az átélni is tudja. Fejben is. Nem írogattam mostanában, de csekély szabadidőmben végigolvastam a blogbejegyzéseket. 
Úgy lehet ez, mint minden másban is. Jól kapcsolatot teremteni, bármilyet, csak akkor tudunk, ha fejben rendben vagyunk. Ha stabil, biztos alapokon állunk, úgy érezzük a megfelelő polcon vagyunk és egy kis lökdösődés - amely bármikor érheti az embert – nem tör össze, nem húz le a mélybe. 

Azt gondolni, hogy a dom/sub kapcsolat az igazi, csak azért, mert megválthat bennünket az egyébként „sima” kapcsolat csalódásaitól, felelőtlenség. Nem attól lesz jó egy kapcsolat, mert ezen alapul. Hanem a feltétlen bizalomtól, őszinteségtől. Az ajándékozás örömétől. Ez MINDEN kapcsolat alapja. A DS-ben pedig még fontosabb az egyensúly. Talán a legfontosabb. Mert ezer szálon, ezer érzékkel próbálják meg tágítani a határaikat és nagyon hamar megbillenhetnek a még ismeretlen talajon.
 
Én azt tanácsolom, hogy akiben késztetés soha nem merült fel, csak mostanság sokat olvas róla és neadjisten divatosnak találja, vérpezsdítésnek szánja, nagyon óvatos legyen. Ha nem a megfelelő emberrel találkozik-próbálkozik, a csalódás vérfagyasztó lehet, testi-lelki sebeket ejtve egyaránt. Mielőtt megkérdeznétek. Nem, nem volt részem ilyenben, de valamiért tudom, hogy ilyen lenne. Sőt, a nálam sokkal kevésbé felvértezettek évekig nyalogathatnák a sebeiket. 

Ez nem bírálat, csak az itt olvasottaktól inspirációt kapott, sokat gondolkodó asszony véleménye. Ne láss bele mást. Szerintem Varnyú és Cisse tökéletesen értik. 

4 hozzászólás |

Április 11
#101 (2013-04-11 21:28:29)





Igen, a költészet napja.

József Attila születésének napja, 1905-ben.
A Születésnapomra című versét nagyon sokan ismerjük. 1937-ben, 32 éves korában, a halálának évében íródott. Azt talán kevesebben tudják, hogy születésnapját már sokkal korábban is, 1925-ben versbe fonta, Április 11 címmel. És ugyanebben az évben már megszületik a Tiszta szívvel is. 

Nagy vonalakban, iskolai emlékekben ismertem az életét. Most egy kicsit utána olvastam újra. Ebben a rövid életében törte az élet annyira, hogy másik három embernek is sok lett volna. Mégis verset írt.
Ide idézem Őt. Nektek is. 






[html]




[/html]

1 hozzászólás |

Centenárium
#100 (2013-04-09 07:25:43)

Ha nem művelik a kertet, bizony a gyepápolás is elmarad.
Ahogy elnézem, olyan vastagtomifrizurás lett. :)


Lehet, hogy századiknak egy komolyabb bejegyzés illett volna, de sok értelme nincs. A komolyabbat észre sem veszi senki. Vagy ha igen, igyekszik gyorsan maga is írni valami szörnyen okosat. :D


Talán vedd úgy, hogy a 99-es a 100-as. :)

4 hozzászólás |

Arany és kék szavakkal
#99 (2013-04-08 21:41:13)

Fél füllel, fél szemmel figyelve a szépreményű táncosműsorra...közben ruhákat hajtogatva...az örökké bolondozó Cili szavait hallva...arany és kék szavakkal..
Bevallom, nem ismertem a verset. Úgy tűnik, minden jó valamire.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.


Nemsokára költészet napja lesz. 

Nincs hozzászólás. |

Nem csak nőknek
#98 (2013-03-08 17:03:55)

[html][/html]

6 hozzászólás |

Önbizalom
#97 (2013-02-28 22:04:01)

Negyvenes nő beszélget a főnökével, erről-arról. Nincs még olyan régen nálunk. 
- Tudom én, hogy sok kolléganő nem szeret. De azt is tudom, hogy miért. Én vagyok itt a legjobb nő a cégnél és féltékenyek ezért rám.
Az én főnököm - bár én nem voltam jelen, mégis szinte látom joviális mosolyát - azt találta mondani: Aranyoskám azért van ennél a cégnél még egy-két igen csinos lány.

Fiatal kolléganőm meséli mindezt. Aki alabástrom bőrű, harminc felé tart, mesés alakja, gyönyörű mosolya van. Ráadásként kedves, segítőkész és okos.
Aztán még hozzáteszi: Az önbizalmát azért irigylem. 

Mindenképpen erősítenem kellett az övét.
- Aranycsillag,te egy sokkal jobb nő vagy, testi-lelki értelemben. Te is tudod. 
Ha valakinek szóval kell bizonygatni a jónőségét, az sokkal inkább önbizalomhiányra vall, mint önismeretre.
Gonosz mostoha, a tükör előtt. Mindkettő összetörik nemsokára.

2 hozzászólás |

Kettős
#96 (2013-02-27 21:25:29)

Nincsenek véletlenek. 
A Kettős a legnehezebben megszületett bejegyzés. Pár hónapja formálom már. Összegzésnek is mondhatnám. Fejben régen készen van. 
Amíg vajúdtam rajta, a városban sorra születtek olyan bejegyzések, melyek már mintha előre feleseltek volna vele, netán visszhangként verődtek vissza arról, melyet még nem is láttak-hallottak.

Heteró, monogám. Két egyszerű szó. A világom van mögötte. Az életemben csoda, kegyelmi állapot csak ebben a felállásban született. Nem is nagyon indultam más irányba. Mehettem volna ezerfelé. Döntögethettem volna sorban korlátokat, feszegethettem volna határokat. A korszellem megengedte volna. Korábban és ma is úgy gondolom, nem kell mindent lebontani, csak azért mert lehetőség van rá. Neveli magát az ember. Egyszerűen hiányzott a késztetés. Persze kirándultam én is egy kicsit, de már mikor dőlt a korlát, tudtam, meg sem kellett volna érintenem. Pici korlátok voltak pedig. 

Így aztán rájöttem, az én utam: meghívni egy férfiembert, egy hosszabb-rövidebb időre szóló táncra, mely egyben lehet lágyan ringatózó keringő és vad szamba. Egy kettősre. Ebben a táncban csak úgy lehet meg az összhang, mely az egyik legfontosabb dolog, hogy amit adok, az ajándék legyen. Elfogadható és viszonozható. És soha vissza nem adható és kérhető. Egyszerűnek tűnik, mégis szinte a legnehezebb dolog ezt az egyensúlyt megtalálni, és lágy tenyérrel tartani, amíg csak lehet. Nem éteri tisztaságú kapcsolatról beszélek persze, el kell jutni a gyertyafényes gerinclágyító simogatásoktól a vad és mocskos szexig. A megismeréstől az együttgondolkodásig. Mindkettő hozzá tartozik. 
Van, ahol ez kitart egy életen át, de ezek egyre ritkábbak. Nekem nem sikerült. Azóta eljártam egy-két táncot. Nem mindegyik adott nagy élményt és hamar elengedtem a táncosom kezét. 

A hétszerhét idején találkoztam a legjobb táncosommal és majdnem eljutottunk közösen a nyolcszorhétig. A kegyelmi állapotom. Azt hiszem, már mindent megírtam róla. Elkészült a monolit is. 
Ez egy ilyen kettős volt. Kezdettől fogva tudható volt, egyszerűen el fogunk érkezni egy olyan ponthoz, mikor a közös ívünk ugyan még fent áll a zeniten, de onnantól lefelé tart, és nincs több közös építőkövünk hozzá. Még az egyeneshez sem. Így elengedni, visszaajándékozni saját magának, az egyik legkeservesebb dolog volt az életemben, de nem lehetett másképp. Csak ugyanazzal a lágy tenyérrel, mint amivel tartottam. 

Amíg ezt írogattam, végig az járt a fejemben, vajon táncba hívhatok-e még egy férfiembert?.
Olyat, aki a sál mögé lát. Minden értelemben.
Egy kettősre!


2 hozzászólás |

Sem emlék, sem varázslat
#95 (2013-02-19 21:59:31)

Bár nem régen éppen arról beszélgettem valakivel, hogy a FB-n mennyi haszontalanság van...elém került a Radnóti vers:

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
 mint alma magházában a négerbarna mag,
 és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
 mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
 De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
 hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
 kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
 annak szép, könnyűléptű szívében megterem
 az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
 az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
 az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.
 
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
 merengj el hát egy percre e gazdag életen;
 szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
 a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
 az új falak tövében felhangzik majd szavam;
 magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
 nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
 sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
 ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
 Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
 talán most senki sincs.

3 hozzászólás |

Ki is a blogger?
#94 (2013-02-07 22:40:29)

Aki blogot ír, akár ha jól is tud írni, nem könnyű feladatra vállalkozik. Nem egy sétagalopp. Jómagam sokat tipródok, mielőtt bejegyzést teszek. Fejben. Nem azért, hogy megfeleljek másnak, hanem, hogy magamnak. Azért mert mások is látják és olvassák, a mondanivalóm nem változik meg, csak úgy próbálom megfogalmazni, hogy közérthető, fogyasztható legyen. Sőt azzal is elbíbelődöm, hogy felöltöztessem szép ruhába. Egy kis cizellálás, egy kis fűszer jót tesz neki.

Mivel ez már nem az a kis bőrkötéses, magunknak írt napló, mutatunk magunkból valamit, ahogy Szesze is írja. Én úgy gondolom, nem akarok ezzel senkire utat erőszakolni, nem az én tisztem. Csak próbálok lehetőséget mutatni, mellyel lehet egyetérteni, lehet hátat fordítani neki, vagy az elfordulás közben egy kicsit visszalesni is, mert hátha…mégis…

Az, hogy ezt ezen az erotikus oldalon teszem/tesszük, nem változtat semmin. Ugyanazok az emberek vannak itt is, mint akik mellett – a gép mellől kilépve – az utcán bármikor elmegyünk. Így, írni mindenhol érdemes. Én sem azt gondolom, hogy mind a közel ötvenezer beregisztrált lakóhoz elérek. Nem is kell. Az mindenesetre jólesett még karácsony előtt, mikor egy több hónappal azelőtt írt bejegyzésemre, annyi idő után kaptam kommentet és levelet. Ezek szerint van, aki búvárkodik is. Megtisztelő számomra.

Visszatérve az írásra. Nekem a ”monolitépítős” szakaszom kifejezetten jót tett. Írás közben újraéltem, végiggondoltam a dolgaimat. Rendszereztem, helyes polcokra, magasságokba tettem az értékeimet. A sajátot és a kapottakat is. Az, hogy ezt mások is olvasták? Nem mondom, hogy szinte mellékes, de biztos, hogy nem is a főcél volt. 

A közösségépítés, a mai felfordult világunkban, az egyik legnehezebb feladat, de nem lehetetlen. Én nem vagyok erre alkalmas. DE! Minden tiszteletem és megbecsülésem azé, aki ezt megpróbálja, teszi és viszi a vállán. A legértékesebb kincseket mindig vérben-sárban járva lehet megtalálni, mert értékét a küzdelem is emeli. Így, azt hiszem, itt sem lehetetlen. 

Szesze felvetésére a verseny ügyében :
Számomra tanulságos lenne látni, hogy az új felállásban mik lennének az eredmények. Miben különbözne az előzőtől, a változtatások előre vinnék-e? Emlékszem a régiből, hogy egy bejegyzés kommentelése pl. kimerült abban, hogy a blogíró és egy darab rajongó évődött egymással, harmincnak számolt hozzászólásban. 
Ha nem lesz újabb verseny, rágódunk a régin. Ha lesz, és nem válik be, legfeljebb újabb tapasztalatokra teszünk szert. Nem lenne hátrány.

Érdekes, hogy hetek óta vajúdok egy témán és még mindig nem tudtam megírni. De majd meglesz, ha eljön az ideje.
Ezt meg most csak úgy kiszakadt belőlem, negyedóra alatt.  Jó volt a múzsa. :) 

4 hozzászólás |

Végére jártam
#93 (2013-01-03 22:22:11)

Idézet egy régebbi bejegyzésből:

"Aztán a téren - minő meglepetés - egy újabb villanyoszlop furakodik az életünkbe, de ez bársonypuhaságú, valaki bevonta egy finom kötött anyaggal. Egyszer úgyis utána fogok járni, hogy miért."

Abban az időben el is kezdtem kutakodni, de nem jutottam semmire. Aztán mint sok egyéb már, a megoldás is velem szemben jött, egy újság lapján. 
A kulcsszó: gerillakötés. Így már rengeteg mindent találtam. Ezekből két link ízelítőnek:

http://index.hu/kultur/2012/07/05/fonaltamadas_budapesten/

http://vadjutka.hu/bekotottuk-gerillakotes-2012-we-did-it-guerilla-knitting-2012/

3 hozzászólás |

Békés, boldog karácsonyt Mindenkinek!
#92 (2012-12-20 08:36:57)

http://www.youtube.com/watch_popup?v=GBaHPND2QJg&feature=youtu.be

6 hozzászólás |

Rend
#91 (2012-11-05 22:21:57)

Reggel. A házunk előtt megálló. "Saccperkábé” kilépem az öt métert. Rágyújtok. Várom a trolit. Ha jön, visszalépek a tiltott területre, mivel a megálló táblára szerelték fel a szemetest, csikktartóval együtt. Innentől büntethető vagyok.  Vagy egyszerűen eldobom az öt méteren kívül és akkor nem. Vagy mégis, csak azt a rendeletet még nem olvastam el.
 
Utazás tovább. A metrón. Középiskolás korúnak tűnő fiatalok. Nagy hanggal beszélgetnek. A kötőszóként funkcionáló „baszd meg” sokszor bővül a „baszd meg az anyád” kitétellel. Aki mondja és akinek mondja, rezzenetlen arccal beszélnek tovább. Egyszerűen észre sem veszik. Újságot böngésznek közben. Hirdetés, az egyik olvassa: Tizenhat négyzetméteres lakás kiadó. A másik: Baszd meg, az olyan kicsi, hogy a kutyámnak is kicsi lenne, oda nem engedném.
Nem gondolom, hogy mindenki ilyen a korosztályukból, tudom, hogy nem. Csak az a baj, hogy egyre többször találkozom ezekkel a szituációkkal. 

Este. Beülök egy kicsit a belvárosba. Mostanában sokat hallgatok. Arra már rájöttem, hogy teljesen mindegy, hány bíró van. Az optimális az lenne, ha egy sem. Ehhez csak egy dolog szükségeltetik. A jelenlévők felelős viselkedése. De amíg a kaméleonok hadseregével kell szembe nézni, szinte lehetetlen. Nagyon sokan összekeverik az erotikus oldal szabadelvűségét a trágár beszéddel, az acsarkodással, egymás megalázásával és becsapásával. Álruhák tömkelege, néha még arra sem figyelve, hogy a ruhaváltáshoz stílusváltás is illene. Ők hamar elbuknak. Az okosabbja sokáig húzza, általában mocskot hagyva maga után. 

József Attila ezt írta 1935-ben:

„Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”

/Levegőt-részlet/


Hol is tartunk?


2 hozzászólás |

Katt!
#90 (2012-10-04 22:39:40)

Gondolkodtam, hogy hosszú beszámolót írjak-e.  Nagyon hamar elvetettem.  Még kronológiai sorrendet sem érdemes követnem.
Impressziók. Pillanatfelvételek.

Mesterséges füst mögül nézelődő, keveset szóló, de annál kifejezőbb tekintetű, tengernagy szemű asszony.

Egy-két gondolat erejéig az apai életébe bekukkantást engedő férfi, akin az utolsó hónapok úgy csiszoltak, hogy alapjaiban nem változott, de talán egy két szöglet lekopott róla.
 
Pogácsás tálat hozó, vidám természetű, most talán éppen helyét nem találó asszonyka.

Alváshiányos, magát mégis túlpörgető – aztán ezek együttes kioltó hatásától szenvedő lányka. 

Pihe-puha, közlékeny, mindenkivel szót értő, mégis ” bíró” nő.  Pedig sípot nem is hozott.
 
A mi rendíthetetlen nyugalmú – mint már máshol írtam is – mégis mélytüzű csalogányunk.

A végre magára szabadult , írni-festeni vágyó tésztanaposunk.

Jó kedéllyel, humorral fűszeres, messziről érkezett focisunk. 

Fájóstorkú vöröskénk, aki sok minden miatt érkezett fáradtan körünkbe. Ahogy utóbb olvastam, kemény hete volt. 

Számomra nagyon emberi kiskakasunk, aki biztonságot ad a társaságában lévőknek.

Ügyes kis szemüvege mögül újfent egyre mélyebb gondolatokat előcsaló, majd féktelenül jókedvű  könyvmolyunk. 

Hajtóerőnk, motorunk, inspirátorunk, piszkálónk. Messziről hozzánk vonatozó nagyon stabil trollunk.


A végére:
Kettő után, a hármas tükör mellett üldögélve. Megint csak öten.
Mivel szemben ültem vele, láthattam a férfi szemében azt a hajdanvolt kisfiút. Amit elmondott, mélyen megrendített. 
Okulárésunk megdöbbentő okossággal és higgadtsággal beszélgetett, érvelt, aztán ugyanazzal a lendülettel mondott hatalmas poénokat. 
Rendfenntartó erőnk csapongott élménybeszámolói és az elkerülhetetlen végtől való félelme között.
Mediátorunk olyan, hogy átenged bennünket magán, megszűr, értékel, mindezt trollságát meghazudtoló szeretettel. 
Közben mesél és mi fetrengünk a nevetéstől Lajos bácsi vaporettós élményén.

Aztán a téren  -  minő meglepetés - egy újabb villanyoszlop furakodik az életünkbe, de ez bársonypuhaságú, valaki bevonta egy finom kötött anyaggal. Egyszer úgyis utána fogok járni, hogy miért.
Csak a rend kedvéért, a templom evangélikus. 


Aki kiböjtölte, láthatta, milyen az, ha - bár csak egészen kicsit – elhúzom magam elől a függönyt.

5 hozzászólás |

Holtidő
#89 (2012-09-12 22:55:42)

Minden megreked bennem.  Van pedig két-három fontos témám, melyeken napok óta rágódom.  A fejemben szinte már készen is vannak. Reggelenként - utazva a tömeg/közlekedés/ben  - mindig azt mondom magamban: Na, ezt ma már aztán megírom.  Aztán mégse. Nem lehet csak az időhiányra és a fáradtságra fogni, hiszen ez már évek óta így van, mégis születtek újabb és újabb bejegyzések.

Álságos vagyok. Tudom, hogy miért nem írok. 
Egyetlenegy bejegyzés kellene csak, egyetlenegy mondatban. Túl vagyok rajta.
No, ezt nem tudom leírni. 

Évfordulós oka van. Egy éve. Az egész nap gyönyörű volt. Csak a befejezése nem. Elrontottam. Vagy nem is. Elrontódott. Már előtte. Valahogy közösen elrontottuk. 

Azért majd még írok. 

Azt a napot pedig még mindig a legszebb emlékeim között tartom számon. 

Nincs hozzászólás. |

Sete
#88 (2012-08-13 20:53:56)

Sete, suta, balog…

Augusztus 13. Ma van a balkezesek világnapja





„Mi a közös Julius Caesarban, Michelangelóban, Leonardo da Vinciben, Mozartban és Puskás Ferencben? A balkezesség, amely az embereknek körülbelül tíz százalékát érinti.

A balkezesek aránya a világon körülbelül 10% lehet, de minél messzebbre megyünk vissza az időben, annál több balkezest találunk. Kutatók szerint a neolitikum kori ősemberek fele még jobbára a bal kezét használta. A kézhasználat változását a fegyverek használatával magyarázzák: a lándzsa, a kard a jobb kézbe került, míg a másik a szív oldalát védte. Hosszú ideig erőszakkal igyekeztek a balkezes gyerekeket átszoktatni a „jó kezükre”, és ma is vannak olyan társadalmak, ahol a bal kezet tisztátalannak tartják, és furcsán néznek az idegenre, ha bal kézzel nyúl az ételért.
 
A balkezességhez vezető állapot lehet öröklött vagy szerzett. A gyermek azt a kezét használja gyakrabban, amellyel jobb eredményeket ér el, ha a ballal sikeres, akkor balkezes lesz. A balkezeseknél a jobb oldali agyfélteke a domináns, a jobbkezeseknél a másik. A balkezesek kreativitása általában kiemelkedő, és sokan mutatnak kiváló hajlamot a zenéhez (van balkezes gitár, furulya, zongora is) vagy más művészetekhez. 

Ma már készülnek használati tárgyak – például ollók, számítógéphez tartozó egerek, konzervnyitók, mérőszalagok, órák, bögrék, játékkártyák, dugóhúzók – kifejezetten a balkezeseknek, s vannak csak ilyen termékeket árusító szaküzletek is.”



Jómagam is ebbe a táborba tartozom. Totálisan. Nem volt különösebb gondom ebből. Egy nagyon kedves, aranyos gyerekorvosunk volt, aki már abban az időben azt mondta, nem szabad áterőltetni semmiképpen. A szüleim már eleve így is gondolták és nem engedtek az igazukból sem az óvónőkkel, sem a tanítókkal szemben. Aki nem figyeli a koromat, 1959-ben lettem óvodás és 1962-ben elsős. Nem most volt, nem ez a korszellem.

 Mindent így tanultam meg. Szép a kézírásom, talán ha a nevemet le tudom írni jobb kézzel, de nem is nagyon próbálgattam, idegesített. Voltak gyakorlati foglalkozások, kézimunka órák. Természetesen nem volt balkezes tanár a közelben, de a jobbkezeseket figyelve, megtanultam balkezesen /tehát fordítva/ kötni és horgolni is. Volt egy időszak, mikor nagyon sokat hímeztem. Persze, hogy bal kézzel. 

Egy kicsit visszatérve a fent idézett fegyverhasználatra. Nekem a bal kezemben van a fegyver és a simogatás is. Fegyverként csak a szavakat használom, de nem szívesen. Inkább csak ironizálva, mint szúrva, mert a fegyverrel tudni kell bánni. Egyik alapelvem is ennek mentén alakult ki: Nyílt szív és nyílt sisak. Ezért mások fegyverei könnyen megsebeznek. Így ez most egy röpke magyarázat arra is, hogy miért nem maradtam meg bírónak. 

Simogatásra pedig nekem mindig könnyebb volt használni ezt a „setét”. Egy egészen rövid ideig volt jelen egy férfiember az életemben, ő mondta azt, ha megsimogatom a kezét, kisimul tőle a lelke. Örömmel tettem. 
Isten ne adja, hogy bármilyen okból is, a jobb kezemre kelljen átváltanom.

Van balkezes ollóm. Ha kölcsönadom, meglátod, hogy neked milyen kényelmetlen használni. No, én így vagyok minden jobbkezes használati tárggyal. Nem kevés van belőlük. :)

7 hozzászólás |

Sárgaság
#87 (2012-07-23 21:41:11)

Úgy gondolom, hogy tökéletességre törekedni hiábavalóság. Esendő embertként én sem vagyok csalhatatlan, tévedhetetlen. Így nem ígérhetem, hogy mindig mindenben tökéletesen fogok dönteni. 

Mivel szemlélődő és toleráns elveket hiszek és vallok, valószínűleg ezek mentén fogok dönteni is. Ha kell. 

Köszönöm az apostoli tizenkettőt, az utána következő két grátiszt szintén és persze egyáltalán nem utolsó sorban a megelőző kettőszáznegyvennyolcat. 
  

5 hozzászólás |

12
#86 (2012-07-20 18:16:09)

Tizenkettő, mint az apostolok száma. 
Ennyi a híja. 

5 hozzászólás |

Zöldség
#85 (2012-07-18 17:44:04)

Reggel olyan elveszettnek éreztem magam. Bekukkantottam. Nézelődnék, nézelődnék..gyorsan,gyorsan.. mindjárt indulnom kell.
Nincs csoportom, blogom, fórumom. 
Aztán megvilágosodtam.
Elfogyott a zöldségem... sárgarépám, karalábém.
Sürgősen pótoltam. 
Minden és mindenki megtalálódott. 
Hiába, öregszem. 
:D

25 hozzászólás |

Ötösfogat
#84 (2012-07-12 20:41:03)

Mottó:
Ötös fogat. Magyar ötösnek is nevezik. Népi változata, nyeregből hajtva a Hortobágyhoz kötődik.
Díszfogatként, bakról hajtva eleganciát mutat és rangot sejtet.

A történet:
Sokat kellett logisztikáznom ahhoz, hogy végre érdemben is részt vehessek ezen a találkozón.
Mivel már keresztbe-kasul majdnem mindegyikünk megírta a történetet, nem fog a meglepetés erejével hatni, ha neveket is írok.

Első fejezet, Ráday utca.
A hőség még mindig körbeölelő falként követett, amíg odaértem hozzájuk. Szinte mindegy volt, kint vagy bent. Volt, akit már egy fél óra erejéig megismertem és volt, akit itt köszönthettem először.
Összetalálkoztunk végre mindannyian. Nem voltak kínos szünetek. Hol egyikünk, hol másikunk vetett fel valami meg- és kibeszélni valót. Mint egy patak,csörgedeztünk.

Második fejezet, Capella
Amit láttunk, már mindenki olvashatta háromféle megközelítésből is.
Én a két művésznő kérdést boncolgatnám egy kicsit.
Csak a különbözőség mértékének érzékeltetésére, nálam a „sztár művésznő” Traviata, a későbbi „ölbeli kedvenc” egy közepes vidéki Haknis.

Haknisunk, ha hinni lehet, éppen csak megérte nagykorúságát. Messze van ő még attól, hogy valóban értse, és minden oldalról megforgatva megértse azt, hogy hová is tart. Még erősen úton van. Ahogy már máskor-máshol megírtam, hempereg mézben és sárban egyaránt. A mozdulatain átsüt egy kamaszkorból éppen kikerült fiú nyegle mozgása. De a Barnus által megfogalmazott vélemény, mely szerint, tizennyolc éves kis csitri, a legtalálóbb jellemzés rá.

Ugyanakkor más kontextusban visszaköszönt a szájából egy általunk előtte boncolgatott kérdés. A 25.év. Hogy talán onnan már kezdődik a férfi.

Traviata már egy kiforrott egyéniség.
Látszódott is a korkülönbség, de el is mondta, duplája a kis Haknisnak. Ugyanakkor nem igazán merült fel bennem kételkedés. Ő volt a Nő. Testbeszédében, arcmimikájában, a kis ajakbiggyesztéseiben. Ahogy tartotta a cigarettáját, igazgatta a haját. Még a közben kivilágló hajnal érkezésekor sem romlott a kép. Összhang volt benne. Ő már tudja, hogy hová tart.
Neki majd arra kell figyelnie, hogy azokat a panaszokat, melyeket felsorolt nekünk, tudja majd kezelni. A korát, a súlyát…. és annak súlyát, hogy életének a létfenntartó szakmai részét át kell majd valahogy konvertálnia úgy, hogy vajas maradhasson a kenyér, és persze ne azzal a felével landoljon a flaszteron.

Zárszó

A fogat részei, ahogy én láttam:

Sue - a rendíthetetlen nyugalmú, Mona Lizás mosolyú, akiben mégis mélységes tüzek loboghatnak.

BC - figyeltem, ahogy kedves kis szemüvege mögül csalogatja elő magából a poénokat és okosságokat egyaránt.

Szesze - a rácsodálkozó, totálisan őszinte, mindenkit átkarolni vágyó - körünkben trollságát elfelejtő nő, aki ugyanakkor keményen veti meg lábát a realitás talaján is.

Barnus – kokasunk, aki felügyelte baromfiudvarát. Jót választottunk. Szesze azt írta, hogy szintet lépett hímneműnk. Én úgy gondolom, hogy nem. Már előtte ott volt ő azon az emeleten, csak most lett jó a rálátási szög.

Én – mint a krónika feljegyzője, szemlélődtem. Ilyen vagyok. Az újkorra való tekintettel, technikai segédletként videó készítéssel is foglalkoztam. Bár néha veszélybe került az eszköz, a „Főzni tudsz” kérdéskörnek és a ferde lábú székemnek köszönhetően.

Receptgyűjteményünk két fontos darabja:
kolbászos krumplileves lángossal;
folyékony Sportszelet.

Egyedi felfedezéseink:
régi autó klímaberendezéseként Szesze legyezője;
régi autó anyósülés: női öltöző illedelmesedéshez;
hátvakaróként az Elmű-től kölcsönzött villanyoszlop.

És a legfontosabb, jól éreztük magunkat egymás társaságában. A fogat tagjai minden szemrebbenés nélkül tolerálták, hogy majdnem mindegyiküknek a mamája lehetnék. 
:)

4 hozzászólás |

Koldusbot
#83 (2012-07-09 22:51:00)

Fővonal.
Nagyon régóta látom. Mindig ott ül, ugyanazon a lépcsőn, ugyanabban az aluljáróban. 
Amikor először észrevettem - sok éve már – az első gondolatom az volt, nem ide való. Tiszta öltözet, tiszta arc, kéz, tiszta tekintet. De a szemét csak ritkán lehetett látni, lesütötte. Szinte korombeli nő.
Nem azt mondom, hogy minden nap láttam, bár általában ugyanazokat az utakat járom be, nap mint nap. Nem is egyformán figyeltem, nem is lehetett. De azért ha ott volt, a szemem sarkából nyugtáztam, megvan. Ha volt rá lehetőségem, adtam neki. Ezt-azt. Csak bólintani szokott. Soha nem kért. Szóval legalábbis nem. 

Ebben az idei télben aggódtam érte. Nem láttam. Bíztam benne, őt is számon tartják - hiszen olyan régen van ugyanott – segítenek tán neki. Mire kitavaszodott, ott ült újra. Szar ügy, de azt mondom, jól esett látni. Nem azért, mert ott kell ülnie megint… 

Ma este is ott volt. Csak arra lettem figyelmes, amit mond. Nem is láttam, hogy kinek. 
„Nem akarok itt maradni, érted? Most volt itt egy orvos,  azt  mondta, nemsokára küld egy mentőt, ők majd elvisznek.”
Ránéztem és abban a pillanatban rádöbbentem, nagyon régóta elmegyek mellette és nem is „látom”.
Hová lett a tiszta öltözet, a tiszta arc, kéz, a tiszta tekintet? Meghatározatlan korúvá vált. A sorsa leette róla a húst. Csupa csont kar, láb, szinte elveszett a ruhája ráncai között. Félre álltam még egy kicsit, vártam. Nem jött érte senki. Senki nem igazán siet, ha egy hajléktalanról van szó. 
Bevásároltam, aztán csak visszaevett a fene. Ott volt még. Odaadtam, amit neki szántam. Most is csak bólintott. 
Szinte korombeli nő.

Mellékzönge.
Nem igazán azért írtam ezt le, hogy elmélkedést generáljak ebben az ügyben. Sokat gondolkodtam én már ezen. Nem tudok jó megoldást. Talán nincs is.

Vakvágány. 
Abban a pillanatban, ha leírunk valamit, felelősek vagyunk érte. Ha azt írjuk le, hogy „ inkább nem is írom, mert…”, már leíródott. 

1 hozzászólás |

Színváltó
#82 (2012-07-08 20:55:52)

Döntöttem. Jómagam is beneveztem. Igen, sárga kukacosnak. Voltam már, igaz nem mostanában. 

Kampány?
Nekem rossz szájízű ez a szó már. Annyian, annyiszor elcsépelték. Nem is látom sok értelmét. Nem ilyenkor van már az ideje annak, hogy megismertessem magam bárkivel. 

Adatlap záródik hétfőn - szabályzat szerint - jó hír, legalábbis nekem, hogy a blogírás maradhat.

Nos, döntsetek,ha és ahogy tudtok.  
:)

1 hozzászólás |

ÉN
#81 (2012-07-03 22:46:04)

Alapjaiban békés természetű vagyok. Nem szoktam túlzottan belebonyolódni még kisebb vitákba sem. Néha természetesen előfordul egy kis cérnaszakadás. Az elmúlt napokban - ellentmondva saját magamnak – többször keveredtem konfliktusokba. 

Már sokszor megírtam, jóval több blogot olvasok, mint amennyihez hozzászólást is fűzök. Nem csak a blogokat olvasom, hanem a hozzátartozó kommenteket is. Úgy éreztem, hogy nagyon sok bennük a fricskázó, netán lekicsinylő vagy csak egyszerűen nemtörődöm vélemény. A harc, csak a harc miatt. Így én is tettem - utólag már magam által elítélően – egy-két olyan bejegyzést, mely másokat sérthetett. A szándék nem igazán a bántás volt, és nem is sértettem meg vérre menően senkit szerintem, hanem az, hogy láthatóvá tegyem, milyen kevés elég ahhoz, hogy meggondolatlanul, észrevétlenül megpróbáljunk másokat elbizonytalanítani.

Ezennel megkövetem azokat, akik úgy érezték, hogy mélységesen megbántottam őket, vagy aránytalanul nagymértékben próbáltam meg beleavatkozni, beleszólni szuverén világukba. 

Egy kis személyes:
Magánélet. Az enyém.
Egy egészen picike szelet csak belőle. 
Idős, nyolcvan éven felüli szüleim vannak. A magánéletem jelenleg körülöttük forog. Minden hétvégémet velük töltöm. Több éve már. Feladat, de szívesen – még ha néha olykor megterhelően is – csinálom. Ameddig tehetem. Hét közben pedig teszem a magam dolgát. Nem kevés felelősséggel jár. Több mint kétszáz ember gondját-baját igyekszem megoldani. Késő estébe nyúlóan is. Megoldom. 
A többi szelet valóban csak az enyém. De mi maradhatott még?

Egyetlenegy kérés.
Akkor fűzz már csak hozzá megjegyzést, ha előtte volt időd, hogy végiggondold. Nem magad felől. 

2 hozzászólás |

Közzététel
#80 (2012-07-02 21:35:59)

Mindig meglepődöm, hogy mennyire nem tiszteljük a magánlevelezés, a nevében is benne rejlő, magánjellegét.
Tudom, hogy azért tevődnek közzé ezek a levelek, mert kívánnivalót hagynak maguk után valamely téren. De akkor is.
Gondolom, ha a levélíró azt szerette volna, hogy mindenki olvassa, más módját választotta volna a közlendőjének. 

Lehet azon vitatkozni, hogy vajon milyen apropóból íródik egy ilyen levél. Az írója valóban lehet egy viszonylag egyszerű gondolkodásmóddal bíró férfiember, aki csak így tudja kifejezni magát. Ha ez a hangvétel nekünk nem tetszik, két bővített mondatban rövidre lehet zárni és elköszönni.
Van egy másik variáció is, mely azért valljuk be, elég divatos errefelé. „Játszásiból” írni. Közben figyelni a reakciókat. Saját meglátásom szerint, ekkor is az első módszer a leghatásosabb. Két udvarias sor, aztán gyors elfelejtés. Minden további közzététel csak olaj a tűzre. 

Ez meg - szokás szerint - magánvélemény.  :) 

10 hozzászólás |

Kedves Öcsém!
#79 (2012-06-27 22:55:44)

Az unokatestvérem volt és László.
Tizenegy nap különbséggel születtünk meg. Sokszor az orra alá dörgöltem, hogy öcsi. 
Tizenhárom éve halott. Mintha az egyik felemet elvették volna akkor. Csecsemőkorunktól együtt nőttünk fel. Gyerekkorunkban, kamaszkorunkban szinte minden hétvégénket közösen töltöttük. Már akkor is jobban voltam fiúagyas, mint barátnős. Ami csintalanság csak létezik ebben a korban, azt mind elkövettük együtt. Vidéken élő nagymamánknál jártuk az erdőt,minden bokrot, fát ismertünk. 

Felnőttünk, társakat kerestünk és találtunk is. 
Az esküvőjén néztem, ahogy ragyog minden. Mindkettőjük arca. A családé is. 
A hétköznapok. Sokára, vetélések után, megszületett Kislackó. A szemük fénye. De közben már sokasodtak a gondok. Mindennapiak ugyan, de összeadódtak. A megoldás túl könnyűnek tűnt. Csak egy-két pohár. Mert akkor könnyebb. 
A nagybátyám csak pár évet dajkálhatta az unokáját. Ő ment el először. Húsz évvel idősebb volt a nagynénémnél. / Az egy másik történet lenne, hogy ők hogyan és miért kerültek össze így, de nem fogom megírni, mert annyira személyes és fájdalmas. /

Nem a korral, hanem a sorral, szokták mondani. Így lett. 
A könnyű megoldások, a könnyű poharak megtették hatásukat. Amikor utoljára láttam, azt már nem kellett volna. Nem ő volt már. De… Feküdt az ágyon. Amikor meglátott, arra a nekem tartogatott ferde mosolyra húzódott a szája. Egymás szemébe nézve már mind a ketten tudtuk, ez az utolsó együtt töltött idő. 
Két nap múlva májkómába esett. Már nem fájt semmi. A harmadik napon elment. 

A néném hét évvel élte túl. Kemény asszony volt. És mégis lágy, mint a vaj. Kevesen élnek túl egymás után két infarktust. Neki sikerült. Az unoka miatt még élni akart. 
Ezekben az utolsó években sokat voltam nála. Majdnem minden héten. Rengeteget beszélgettünk.
Nagyon tudott mesélni. A fent már említett történetet is elmesélte. De az soha nem lesz blogtéma. 
Annyira szerettem hallgatni. Beszélt a családunkról, a nagyszüleinkről, a gyerekkorukról. Aztán mindig odaértünk Lacihoz. Felidézgettük a régi időket. Szeretném hinni, hogy könnyebbé tettem neki ezeket az utolsó éveket.
Sosem fogom elfelejteni egy gondolatát:
Bogarkám, - mindig így hívott - ha egy anyának meghal a gyermeke, ne mondja soha senki, hogy megérti és átérzi, mert ezt nem lehet. Hacsak nem történik meg vele ugyanaz, mert akkor igen, de nem kívánom senkinek. Igaza volt ebben is. Hál’istennek tényleg nem tudom.
 
Aztán ott álltam az urnája mellett. Egymás mellé kerültek. Körbeért minden.
Ma délután ott jártam náluk. 
Sokan mondják, nem kell ahhoz temetőbe járni, hogy emlékezzünk. A nénémék szemben laktak a temetővel. Miután férje-fia meghalt, elfoglaltságot jelentett neki, hogy mindennap kiballagott, rendbe tette a sírt. Közben ugyanolyan cipőben járókkal barátságot kötött, társasága volt. Ezek a beszélgetések is hozzásegítették ahhoz, hogy tovább tudjon egy kicsit lépni. 

Nem rendszeresen, de én is megteszem ezt az utat. Tavaly tavasszal éppen palántákat ültettem, mikor csendesen mellém lépett egy férfi, kezét fogva egy majdnem felnőttnek tűnő, de láthatóan sérült emberkének. Elmesélte, hogy fiával a napi sétájukat járva, sokszor találkoztak a nénémmel, beszélgettek, nem csak ők ketten, hanem a fiút is bele vonva. 
Nekik is halottaik lévén abban a temetőben, sosem mennek el úgy, hogy ne állnának meg a néném sírjánál.  Így találkoztunk össze. Megnyugvás.

Mivel a néném így gondolta, én folytatom a hagyományokat. Nem esik nehezemre. 
Az egyébként nagyon lekötött és zaklatott elmémre nekem is ugyanolyan megnyugvást jelentenek ezek az alkalmak. Zárás előtt egy órával érkeztem. Tökéletes csend fogadott. Ezt az órát úgy töltöttem el, hogy könnyű szívvel tudtam haza jönni.
Ámen.

5 hozzászólás |

Magánvélemény
#78 (2012-06-24 23:29:19)

Napok óta figyelgetek, olvasgatok. Újra és újra felmerül az örök probléma. A közeledés. A közeledés módja. Sokan, sokféleképpen. 
Szókimondóan, arrogánsan, okoskodva…vagy okosan, kedvesen, és bár ugyanúgy célratörően, de nagyon jó arányérzékről tanúságot téve. 
A cél ugyanaz, csak az odavezető út más. 

Mindezek fogadása is ezer fajta.
Jómagam úgy vagyok ezzel, hogy egyszerű szelektálással kiválogatom a tiszta búzát az ocsútól. Körülbelül öt-hat mondat alatt – levélben vagy privát csetben – eldönthető, hogy megfelel-e nekem a virtuális világ másik végén lévő, legalábbis első olvasatra. Nagy számok törvénye szerint is több az ocsú, ezt csak arrébb kell söpörni. És a világ minden kincséért sem éri meg tovább foglalkozni vele. Ha ezt tenném, fölösleges energiákat pazarolnék. 
Hozzáteszem, még így is többesélyes a továbbismerkedés.  Második olvasatra finomodhat. Esetleg végleg elromolhat. Ezt kőkeményen bele kell kalkulálni és nem csodálkozni. Ilyenkor szép csendben elköszön az ember fia-lánya. 
Ritka, ha kincset találunk. Nem lehetetlen azonban. Lehet, hogy első ránézésre nem is csillog. Vagy éppen akkor csak számunkra nem. A nagy dilemma. A lehetőség megadása. A nyitás. 

Mindezeket mondom, írom úgy, hogy jelen pillanatban nincs bennem késztetés az ismerkedésre, illetve inkább annak komoly folytatására. Amiket fentebb leírtam, inkább a hosszú évek tapasztalata mondatja velem. 
De a legfontosabb, az egyensúly. Saját magamé. Ha ez rendben van, akkor nem lehet ebből könnyen kibillenteni. Ehhez nem kell másik személy. Én legyek a helyemen, magamért. A többi már az a jó nagy adag hab a tortán.  Persze néha csak tökfőzeléket eszem. 

Legyen tanmese ez? Legyen.
Ha belemegyünk egy kilátástalan szópárbajba, nem csodálkozhatunk azon, hogy a végén megtiporjuk egymást. Földre kerülünk. Egészen biztos, hogy sárosak leszünk. Mindketten. Onnan már nehéz felállni. Tisztán szinte lehetetlen. 

Ez szigorúan a magánvéleményem.
Az életfelfogásom. 

1 hozzászólás |

[1-30] [31-60] [61-90] [91-107]


A blog RSS feedje.












A felhasználói élmény biztosításához Eropolis cookie-kat használ. Tudj meg többet.     Rendben, elfogadom.