Már megint azon pluszos karikával kapcsolatos kérdéskörben kell kicsit kapirgálnom magamban aki vélhetőleg futóbolondnak vagy (esetleg és) kellemetlenkedő alaknak néz. (Mondjuk nem áll szándékomban vitatni egyiket sem.) (Tudták, hogy a sok zárójel bizonytalanságról árulkodik?)
Másodszor is írtam szegénynek - hogy igazán hülyén érezhessem magam még a megszólítást is lefelejtettem az elejéről - arról locsogva, hogy ha magasan van a léc, akkor valószínűleg sokáig kell várni arra a valakire aki át tudja ugrani. Később látom ám, hogy többen is megjegyezték, hogy egyáltalán nem magasak azok az elvárások.
No, itt kellett behúznom a féket egy kicsit, mert szerintem sem túlzás normális hangvételt, kulturált viselkedést elvárni valakitől, különösképp akkor, ha intim kapcsolat kialakítása a cél. De ha körülnéz az ember, mégis az a látvány szomorítja, hogy a rengeteg lécben felbukón kívül tömegesen robognak át mélyen a léc alatt is a hancúrvágytól túlfűtött polgártársak. Abban pedig nem igazán tudok bízni, hogy a belebotlók és a mélybenfutók csupán testük alsóbb régióiban kialakult vérbőségtől ködös fejjel teljesítenek oly pompásan. Odakint a nagybötűsben sem túl rózsás a helyzet, de valamiért ebben a poliszban sokkal rosszabbnak tűnik.
Fogalmam sincs, hogy egy a többség számára túl magas elvárást milyennek is kellene nevezzük, csak abban reménykedem, hogy nem kell majd a skálát minduntalan átállítgatni.

Lelkem langymeleg állóvizébe tegnap kő csapodódott, azóta is háborog csillapíthatatlanul! Egy biztos kezű, határozott ítész erkölcsi és szellemi értelemben egyaránt elérhetetlen magasságokig nyújtózó piedesztáljáról lepillantván szemének sugarát reám vetette, majd e förtelmes látvány okozta jogos felhorgadásában megszabadított egy bizalom ponttól. Innen a televény setét bugyraiból üzenem Néki - remélvén, hogy gyönge hangocskám eljut ama fantasztikus csúcsokig -, hogy tettével sikerült hatást gyakorolnia, mondhatni nyomot hagynia maga után. Vajh' vágyhat-é valaki többre ennél midőn nyoszolyája mellett térdelvén, éji imádsága előtt napjának történéseire visszatekint?
E hatás pediglen oly módon volt szerencsés manifesztálódhatni, hogy szerény személyemben felmerült a kínzó kérdés: "De hogy is van ez?". Válaszok után sóvárogva böngészni kezdtem a tájékoztatót, amelyben a következő mondatra lettem figyelmes: 

"Ez az objektív szám az előfizető tagok (Örömpolgárok) szubjektív megítélésének és az adott felhasználó tagságának minőségéből eredő objektív megítélés összessége." 

Bárki is lett légyen ama emelkedett lélek ki ítéletet volt szíves hozni fölöttem, köszönettel tartozom Néki, hiszen most kicsit elmélkedhetek azon a feladványon, hogy vajon milyen logika alapján keletkezik objektív érték egy olyan valamiből ami szubjektív és objektív elemek összességéből áll.

Úgy tűnik, komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy időnként miért is nem tudok magamban tartani dolgokat. Mostanában úgy érzem, hogy kezdek olyan lenni mint az élemedett nagybácsi, aki képtelen nem kifejteni a véleményét mindenféle dolgokról, leginkább persze olyanokról amikhez semmi köze sincs, de hogy ennél egy kicsivel még kellemetlenebb legyen a helyzet, hát felhatalmazva aztán egészen biztosan nincs a belepofázásra.
Leginkább azért van szükség erre a befelé bambulásra, mert szinte soha nem csináltam ilyesmit régebben, sem élő egyenesben sem emígy virtualice, most meg egy szegény pluszos karika már másodjára volt kénytelen elszenvedni terjengős soraimat. Dicséretére legyen mondva, igazán elegánsan fogadta őket, udvarias távolságtartással érzékeltetve, hogy olyan nagyon nincs rászorulva a bölcsességeimre.
Tanulság az nincsen, hiszen eddig is tudtam hogy nem helyes ilyesmit csinálni, csak mostanáig nagyon kevés kivételtől eltekintve simán le tudtam győzni a késztetést, de abból elméletileg származhat néminemű haszon, ha beleírja az ember a kedvesbe, hogy miféle viselkedést volna célszerű kerülnie a jövőben.
Beleírtam. Reménykedjünk...

Tudom, tudom, egy nyomorult nyelvtannáci vagyok. Próbálok is ezzel valahogy együtt élni, de nem valami könnyű dolog ez. Egyrészt tényleg nem tudom, miért is zavar annyira amikor rettenetes helyesírási hibák tolonganak egymás hegyén hátán egy szövegben -  időnként nem is lehet érteni, hogy mi is volna a kedves közlő közlendője. Másrészt kezdi megszokni az ember a majdnem mindenütt rosszul írt szavakat és időnként azon kapja magát, hogy el kell gondolkodnia olyasmiken, amiket régen szinte reflexből írt le helyesen.
Vajon mire gondol a költő amikor plö azt írja: "játszunk!"? Arra akarja felhívni a figyelmemet, hogy most éppen játszik valakivel ezért ne is zavarogjak? Vagy fel akar szólítani a játszadozásra? És hát persze ő igényes, "inteligens", estébé...
A három kérdőjeles kijelentő mondatnak tűnő valamik tudnak talán a legjobban elbűvölni, egyre gyakrabban botlom a "Kívánlak de nagyon???" jellegű kérdésekbe, ilyenkor komoly erőfeszítésembe kerül nem visszakérdezni, hogy nekem azt vajh' honnan is kellene tudnom.
Igazság szerint örülnöm kellene annak, hogy így egyetlen szempillantással el lehet dönteni az összeférhetetlenséget, de nekem valamiért nincs kedvem a nagy örvendezéshez. Leginkább azért, mert kezd olyan érzésem lenni, hogy jóval kevesebb értelmesen megfogalmazott, helyesen írt adatlappal találkozom mint borzalmassal.
Mivel mostanában kissé involválódtam egy erről a témáról szóló beszélgetésbe, elkezdtem kicsit átértékelni a dolgot. Van ugyanis legalább két olyan körülmény, ami felmentést adhat a minősíthetetlen helyesírás vádja alól, jelesül ha az illető külföldi, illetve ha diszgráfiás. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy minden rettenet szöveg leírója eme két csoport valamelyikéből kerülne ki, de amikor tényleg szinte csak hibákat lelünk a fogalmazmányban akkor talán megtorpanhatna a kezünk mielőtt eltörnénk azt a bizonyos pálcát valaki fölött.
Én is hajlamos vagyok könnyen ítélkezni ebben a kérdésben - szóval talán a saját szememben kellene kutakodnom a gerenda után mielőtt mások szálkáira mutogatnék.
(Hűdekínosez)

Most éppen azon eropoliták a kedvenceim akik csak addig képesek cipelni a civilizáltság nehéz terhét, amíg az áhított céljuk elérésében hasznosnak tűnik és már szabadulnak is meg tőle mihelyst vágyaik kielégítésére csökkeni látszik az esély.
Egy pár kérdés és válasz erejéig csetelgetünk, majd hopsza, hirtelen kilép/eltűnik/megkukul és bár körülbelül sejthető, hogy mitől is történt e hirtelen váltás, csak kérdőjelek maradnak. Vajon mi elől kellett ilyen hirtelenséggel félreugrani? Mert nem azonnal akartál a karjaiba omlani? Hogy szerettél volna pár szót váltani mielőtt a lepedő gyűrhetetlenségét letesztelnétek? De talán az a legnagyobb kérdés, hogy miért is zavar ez engem annyira? Valószínűleg örülnöm kellene annak, hogy milyen szépen kiderült egy fölöttébb fontos hiátus, hiszen megkíméltem magam valakitől aki nem képes felkapaszkodni még addig a meglehetősen alacsonyra belőtt civilizációs minimumig sem, hogy elköszönjön.
Annyira szeretne az ember gyereke valami szégyenfalat amin az ilyen véglények nickjeit mindenki okulására közkinccsé lehetne tenni. Eme fortyanat kicsinyes írója egyébként tisztában van azzal, hogy az ilyesmi több okból is lehetetlen küldetés, például a fent leírtakhoz hasonló létformák egészen biztosan ártatlanok kipellengérezésére használnák; de akkor is hadd dohogjak egy kicsit - legalább itt a kedvesben.