Ez van, imádunk vágyakozni. Minél elérhetetlenebb, megközelíthetetlenebb, titokzatosabb, annál jobb. És beindul a folyamat, jeleket keresünk minden mosoly, vagy meggondolatlan mondat mögött. Megvezetjük magunkat, naphosszat álmodozunk, és az istenített férfibe mindent beleképzelünk.Mindent, a legapróbb részletekig, a leghajmeresztőbb erotikus fantáziáig. Lassan a férfi a bőrünk alá költözik, beissza magát a sejtjeinkbe, a vérünkbe,és dolgozni kezd a szenvedély. Ezerszer lepörgetett részletek, és megy a film, amiben imádottunk ránk néz, megsimogat, átölel, beszél hozzánk. A valós élmények és a fantázia soha véget nem érő lüktetéssé mosódik össze. Nekimegyünk az ajtónak, nem tudunk koncentrálni, magunkba beszélünk, hangosan énekelünk, hol kicsattanó örömet érzünk, hol pedig végtelen szomorúságot. Az érzés egyre jobban éget, rabul ejt. Tudnék mesélni, hogy indít el egyetlen meggondolatlan megjegyzés egy egész lavinát, ami után nincs megállás. Mert a nő lángra gyúl, fényes lesz, és mélységesen zavart, és léte minden rezdülése csakis a férfiért lesz. Megélhetjük kínként, vagy áldásként is, de ne hazudjunk magunknak. Ki ne vágyna erre? És nem a párkapcsolatra és házasságra gondolok, hanem arra a mérhetetlen szenvedélyre, amitől lélegezni és repülni tudunk, messze a betonkockáktól és a saját börtönünktől.Egy nő enélkül nem igazán nő. Enélkül nincs semmi, nincs energia, nincsenek álmok, nincs értelem, csak üresség. Hogy a szenvedély felemészt, vagy teret kap, az már a férfin múlik.
/Ismeretlen szerző/