Ülsz a buszon, kibámulsz a semmibe. Mennek a fák, de te nem látod őket. A saját könnyeidtől. Nem érzed az eső utáni esti levegő hűs illatát, mert a torkodat egy keserű vasmarok szorítja össze. Megint eszedbe jutott. Eszedbe jutott ami egykor volt, vagy lehetett volna... de nincs, nem lehet, nem sikerült. Talán nem is úgy volt, talán csak képzelted az egészet. Tudod hogy nem szabad ezen gondolkodni, tudod hogy nem szabad emlékezni, tudod hogy nem szabad felidézned az arcát, a testét, az illatát, a mosolyát. Mert fáj, nagyon fáj. Nem szabad arra gondolnod milyen volt amikor jó volt, főleg nem arra hogy hogyan romlott el. Nem szabad. Látod, megszegted a szabályt, és most fáj. Most fúródik a mérgezett kés a szívedbe, most kezdi el a mérget a vérkeringésed széthordani a testedbe, hogy a legeldugottabb helyen is hasson, hogy még a lélegzetvétel is fájjon. Te pedig hagyod. Hagyod mert gyenge vagy.

Rendben. Akkor játsszuk ezt. Ami nem öl meg, attól csak erősebb leszel!

Hát idézd fel az első mosolyt, az első szót, az első randit. Idézd fel, amikor a kamerában először megláttad. Ahogy beleremegtél, fennakadtak a szemeid, áram ütött beléd, azt dobolta a füledben a vér: "Ő az". Emlékezz az esti órákra, ahogy vártad a 10 órát, amikor tudtad hogy belép a skypra, és minden pillantásod a képernyő alján kereste hogy az ikon mikor vált zöldre...és amikor zöldre váltott, az izgalomra, hogy nem, még nem írsz neki, írjon ő...és ő írt, mert ő is várt téged, ő ugyanúgy várt, ugyanúgy akart... érzed már mennyire fáj?! Akkor ne csináld félig, gondolkodj csak tovább! Emlékezz rá, hogy majdnem kiesett a kezedből a telefon amikor először felhívott, hogy levegőt sem kaptál, hogy megbabonázott a hangja, hogy le kellett ülnöd mert remegtek a lábaid. Idézd fel ahogy idétlenkedtél és zavarban voltál. Azért ültél le a padon fordítva mert tudtad hogy a másik oldalon nem szép a fogad, és még nem jutottál el a fogorvoshoz. Emlékezz rá, hogy tűzként égetett a tekintete ahogy érezted a combodon. Hogy az első randin zavarodban lefotóztad, aztán meg éjjel órákig bámultad a fotóját mert nem tudtál vele betelni. És ha még nem fáj eléggé, akkor jusson eszedbe amikor azon az éjszakán beírta a csetbe hogy "Welcome!", felkelt a kamera elől, hátralépett pár lépést, széttárta a karját, te pedig csapot-papot ott hagytál, és rohantál hozzá. Rohantál életed legcsodálatosabb éjszakájába, hogy egy olyan élményt élj át amilyentől a Himalája is ledőlne, a sivatagok is kizöldülnének, a Hold is leesne, a Föld letérne a pályájáról ha ugyanezt az energiát kapná, mint ami felszabadult akkor benned. 

Látod, ezzel jár ha megszeged a szabályokat. Most sírsz mint egy kisgyerek. Akkor kell gondolkodni, mielőtt az ember tesz valamit, és nem utána! A tűzzel játszottál, és játszol most is. A halottakat el kell temetni, különben csak kísértenek. Számodra rég halott. Egy zombit melengetsz, csak nem akarod látni. Még mindig nem bírod abbahagyni? Csak jönnek és jönnek az emlékek?!

Akkor gondolj arra is amikor először hazudott. Csak kicsit, csak épphogy. Alig vetted észre. Aztán az a pár kis furcsaság, a titkok. Hétköznapi kérdések, amikre nem válaszolt. A bántó megjegyzései. A kedvetlensége a szexben. Mindegy volt mit veszel fel, neki semmi nem tetszett. A káromkodások, szidások, amikor ráírtál az erón, amikor másokkal volt elfoglalva. Az eltűnések napokra. Aztán a lavinaként felbukkanó áskálódó ex, és a döbbenetes másik élete amiről nem is álmodtál. Sírj csak, vállaltad, hiszen megbocsátottál. Emlékezz csak arra a pár hónapra, ami még jutott így a szépből és jóból, és hagyd hogy az agyad legmélyére hatoljon a kétségbeesés. Gondolj arra is hányszor mondott nemet, hányszor bántott ok nélkül és szándékosan, hányszor élte ki rajtad minden haragját és frusztrációját a világ iránt, hányszor részletezte a hibáidat, hányszor utasított vissza, hányszor hazudott. Gondolj arra, mennyire gyűlöli a világot, és mindenkit aki sikeres benne, gondolj rá hogy gyűlöli a fajtádat! Jussanak eszedbe a megválaszolatlan leveleid amiket órákig írtál, a folytonos bizonytalanság amiben tartott. Idézd fel ahogy azt akarja veled elhitetni hogy benned van minden hiba, hogy csúnya vagy, buta, és életképtelen. Ahogy kiszívja az önbizalmad, az életerőd, a hited, az optimizmusod, elvesz tőled mindent amitől ember és nő vagy! Jusson eszedbe hogy az első éjszakán túl soha többé nem volt olyan, hogy eleinte kicsit volt önző, aztán nagyon, míg végül csak hagyta magát. Jusson eszedbe hányszor aludtál el sírva, és hányszor nézted a plafont amikor ő aludt.

Észre sem vetted hogy mész tönkre, hogy mész egyre beljebb egy sötét és kietlen zsákutcába. Belenéztél a szemébe, beleszagoltál a nyakába, és azt hitted a világ máris tökéletes, és semmi nem számít. Most pedig itt vagy, a saját börtönödben amibe zárt, és azt hiszed, itt az utad vége, nincs tovább.

Ideje visszafordulni! 

Hát gondolj az utolsó képre. Nézz a szemébe, idézd ide, a busz ablakára az arcot, most szabad, hiszen álmodban is látod, színezd ki a képet, nézz szembe vele a könnyeiden át, de gondold végig azt is hogy milyen az igazi arca és mit tett veled.

És amikor mindezeket végiggondoltad, hagytad hogy minden porcikádat átjárja, kitöltse, elzsibbassza a fájdalom...amikor úgy érzed olyan üres lettél hogy innen már nincs tovább... akkor engedd el a képet, töröld le az ablakról!

Hunyd be a szemed, vegyél egy mély levegőt, és gondolj arra is, hogy minden tél után tavasz jön, és a legszörnyűbb és legsötétebb éjszaka után is eljön a reggel, és kisüt a Nap. Elég ha addig kibírod. Már csak egy perc és felmelegít a napfény. Jól döntöttél, csináld is végig.

Valaminek a vége egy új dolog kezdete.


!kep:http://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/a91f17420150816205638.jpg