waveox

A kötél.
Nem az a fényes, kellemes tapintású, nem, hanem az a sodrott kenderkötél aminek pászmáiból apró vasszilánk hegyű sörték állnak ki, na az!
A kötél, ami tenyered aránylag durvább bőrébe is azonnal beleszúrja tüzes fullánkjait.
Mit tesz egy ilyen kötél a mell alatti puha bőrrel, a mellkas két oldalával a hátközéppel, ahogy ott hurkot vet és felsiklik a nyakszirtre, hogy onnan a kulcscsont kiemelkedésein lezúdulva a mell völgyében újabb csomót köthessen?
Na mit?
Hát enyhén megtekeredik.
Hátad mögé csusszan, ahol bogot vet csuklóidra, hogy azokat biztonsággal derekadhoz húzhassa.
Innentől érezni igazán ahogy eddig nyugvó tüskéi is mind felizzanak, s a bőr pórusai közé szúrnak.
Hastájékon bukkan most elő, érinti a csípőcsont peremét, átfut az alhas felett, le egészen lábszárközépig, felhúzza azt és odasimítja a combháthoz, átveti magát többször is, minden egyes érintése tűzfolyam a bőrfelszínen, hogy aztán visszatérhessen a derékhoz kötözött csuklókhoz, majd le a másik lábhoz.
Most, hogy saját maga végére is ért, kissé megpihen, majd újrahúzza a bogokat, csomókat.
Kötélteste egyre mélyebb nyomokat hagy az emberbőrben, szélei mellett kifehéredés, alatta egyre sötétebb a vöröses elszíneződés...
Büszkén emeli föl busa fejét, büszke magára, büszke munkájára!
-Jöhetsz gazdám!